Az áldozat margójára…
1.
.”Keresztre vele. Feszítsétek meg!”, kiáltotta valaki a tömegből.
„Ó, halvány fogalmatok nincs, mit fogtok ma megfeszíteni,” suttogta Ő. Aztán felemelte a szemeit az ég felé, és kijelentette, a láthatatlan világnak: „Minden készen áll”
Ez egyszerű szavakra, a Mennyei helyek kiürültek, az angyali seregek, az időbe zúdultak és helyet foglaltak Jeruzsálem körül minden tetőre, dombra, és rétre. Tízezerszer tízezer kardot előrántott egy könnyező és sértett angyali sereg. Lényük minden porcikája várta a parancsot - bármilyen parancsot - amely megengedné a bosszúállást azon a magaslaton.
A katonák kegyetlenül verni kezdték, majd valósággal oda hajították a gerendára, hogy aztán azt lássák, hogy Ő jóakarattal kitárta a kezeit és lábait. Az sem maradt észrevétlen, hogy ez a furcsa Ember, önszántából kinyitotta a tenyerét várva a szegeket.
Az egyik katona hezitált egy pillanatra és megszemlélte ezt a szokatlan helyzetet, aztán megmarkolta a nehéz kalapácsot. Oda nyomta erősen a szeget a csuklójához és fel emelte a kalapácsot a levegőbe.
Az Ács fel emelte lassan a másik kezét, hirtelen az idő megállt.
„Most!”, parancsolta az Ács.
Ő nem csupán egy parancsot adott, hanem egy képességet is, hogy olyat tegyenek, amit addig a pillanatig csak Ő tett. Hogy az Ő parancsát beteljesítsék, most meg engedte az Ő üzenet közvetítőinek, hogy idő és tér urai legyenek. Most megismerhették azt, amit csak „VAGYOK” tudott. A következő pillanat erejéig, mozogni tudtak az idő bármelyik irányába és pontjába, vagy a tér bármelyik helyére, minden irányba… egész az örök időkig visszamenőleg. Az idő folyosóin haladva, elérhettek a történelem bármely pontjára. Áthaladhattak minden időkön és minden helyeken, hogyha kellett mindkét irányába az örökkévalóságnak. Az örökkévalóság kezdetéhez és minden idők végéhez egyaránt.
Felfoghatatlan sebességgel haladva, amit még ők sem tudtak felfogni, a „zsákmányukkal” mindegyik a kijelölt helyre lépett,
hogy Uruk parancsát végrehajtsák ....
......folytatás...........
(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)
Az áldozat margójára…
2.
Az angyal, akit szimplán „Hírnöknek” hívtak, a múlt időbe vetődött, egészen a minden idők kezdetéig és minden örök kezdetéig, Isten kivételével. Megérkezett és talált egy bárányt, megölve, egy fakereszten. Megragadta a szeretet azon trófeáját, mely ismeretlen volt egészen addig és elhordozva az örökkévalóságon és időn át megérkezett a Golgotához, hogy immár metamorfózissal átalakuljon a kereszt és a bárány, az átkozott gerendával és az Áccsal. .
Egy másik angyal arra a rég felejtett helyre ment, ahol Éva és Seth eltemették Ádám testét. A Szellemi lények ajándékaival és erejével, az angyal összeszedte az ölébe a fajunk első szülöttét, és az időn át, elhordozta a Magaslatig. Látjátok, Ádám leszármazottai az ő ölében voltak, mert belőle voltak. Sőt ott az Ádám ölében az emberiség összes faja, az Ádámi bukás is ott volt, és az ezzel járó egoista természet, amely szétáradt, megrontotta és eltorzította az ember lelkét.
Ádám és a belőle való teljes emberiség, angyali kezekben az Ács „kivégző” helyére voltak hordozva.
Most az egyik arkangyal felemelkedett a föld felszíne felé, a bolygó felett állva előhívott minden időket, parancsolva minden kormánynak, uralomnak, hatalomnak, és fejedelemségnek, amelyek voltak minden időkben, hogy jöjjenek elő. Hatalmas ölébe összeszedve visszajött az idő szférájába és Jeruzsálem felé vette az irányt. Ott meg állt, és várakozott a kereszt előtt.
Egy másik angyal nem mozdul sehova, az ő találkozási helye maga a Golgota volt. A kereszt egyik oldalán a zsidó sokaság foglalt helyet, a másik oldalán pedig a pogány katonák helyőrsége. Közöttük egy hatalmas, megmászhatatlan és áthatolhatatlan fal húzódott, mely csupán a láthatatlan világ számára volt látható. Erős kezeivel kitépte, eltávolította, ezt a falat, és meg állt a kereszt előtt. Várt.
Minden angyal várta az idő újabb ketyegését.
A kar és a kalapács elkezdték az őrült zuhanást a szeg felé, de nem mielőtt a visszatért angyalok a fiatal Ács kebelére lökték volna mindazt, amit hoztak..
A kalapács erővel ütött a szegre, amely pillanatban, meg lett feszítve:
Az első ember Ádám,
Ádám leszármazottai,
Az önző természet,
Az összes kormányok, hatalmasságok, uralmak és fejedelemségek.
Igen! Megfeszítve a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjén!..
......folytatás...........
(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)
Az áldozat margójára…
3.
Újból egy szeg lett erősen odanyomva a másik kézre. A katona felemelte a karját egy kecses mozdulattal, az Úr újból lefagyasztotta az időt az ő folyásában.
Abban a pillanatban, az egyik angyal megérkezett a Sinai hegy aljára, és vadul keresni kezdte a rég elfelejtett, törvény tábláit, a köveket minden irányba vadul szétszórva. Megállt. Rátalált Mózes eltört törvény tábláira. Sietve összeszedte, magához ölelte és megfordulva repesztett a Jeruzsálemi templomba.
Megérkezett a pitvarba, egyenesen a Szentek Szentébe ment. Megrémülve, de engedelmesen félretette a Frigyláda fedelét és a belsejében felfedte a doboz matt aranyát, kivette onnan a Törvény Szent másolatát. Összeszedte aztán a Templomban talált összes szabályzatot és rendtartást, minden rendeletet, melyet valaha írtak, kijelentettek vagy megálmodtak.
Mikor kész volt indulni, a bensőjében újra hallotta Urát. Megfordult és magával hívta az összes rituálét, amelyet a történelem folyamán bármikor használtak bármely felekezetben. Indult volna, de megfordult újra a forró szelleme ösztönzésére, és magával hívta az összes szent napok szokásait. Még a Szombatot is magával hívta.
Végül elhagyta a Templomot, és egy végső megtorpanásban újra megállt. Mélyet sóhajtott, megfordult és magával hívta a Templomot is.
Aztán felemelkedett a föld felé és egy olyan hanggal, amely elért az örök idők elejére és végére, megparancsolta hogy minden szabály, rituálé, dekrétum, rendelet és határozat, amelyet valaha valamilyen vallás jóváhagyott és gyakorolt a föld színén, azonnal jöjjön utána!
Újból az angyal megterhelve visszatért az egeken és megérkezett az időbe. A momentum pontosságával újra oda lökte a terhét az Ura kebelébe, és hátra lépett.
A kalapács újból ütött a szegre, és ezzel:
Minden törvény,
Minden rendelet,
Minden határozat,
Minden szent nap és rituálé,
Meg lett feszítve a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjén!
......folytatás...........
Az áldozat margójára…
4.
A katonák megkötözték az Úr lábait, erősen odanyomták a keresztre és odaszegezték. Majd felemelték mindenestől, és bele helyezték egy gödörbe. Egy borzalmas tompa puffanás és mély sóhajtás hallatszott.
Az egek elsötétültek, takarásukat beteg és kétes fellegek okozták. Pillanatról pillanatra az ég egyre komorabb és balsejtelmesebb lett. A föld lakói összehúzták magukon ruháikat, reszkettek, látva ezt a borzalmas és iszonyú gyülekezést az égen.
Amit ők láttak, nem volt más csak egy csepp azokból az óriási profán „dolgokból” amik most előjöttek a láthatatlan világból. Az angyali seregek most a legsötétebb és legvisszataszítóbb portyájukban voltak. Elrepültek az idő és tér minden hosszára, minden év, óra és percébe az emberi történelemnek. Minden falu, város vagy metropolisba. A rét és sivatag, még a tengerekbe is. Félelmetes „csomagjukat” elhozták Jeruzsálembe, vigyázva arra, hogy a láthatatlanok között maradjanak, mivelhogy nem akarták terhük ocsmányságával a földet elpusztítani.. a sötétség és homály megvastagodott, miközben angyali seregek harcoltak, hogy elviseljék a terhet a kijelölt időig.
A föld Ura egyre gyengült, ereje kezdte elhagyni, ott fent a kereszten.
Nyögések és Urukat sajnálva, agonizálva és sírva, az angyalok felemelték mindazt, amit hoztak és beléptek az időbe, magukkal hordozva minden bűnét minden valaha élt embernek!
Egy helyre összeszedve ezt az undorító, lüktető, szemetet, teljes egészében rálökték az Isten Bárányára, amely így lett bűnné. Minden bűn most egyetlen testben akkumulálódott. Benne. Az isteni Felség most megtapasztalta azt, amit még sohasem. A leírhatatlan undorító, ocsmány özön közepette a Dicsőség Ura, minden szentségtől elhagyatva kiáltott delíriumában:
„Eli, Eli, l`mah sabaktani?” (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?)
Az egyik arkangyal a dühtől elvakultan, bosszútól mardosva, vadul kiáltotta a társainak:
Mostantól, az örökkévalóság végéig,
Bosszú, bosszú!
Mostantól a minden csapások végéig,
Bosszú, bosszú!
Még egyszer az idő megállt, hogy helyet készítsen a legnagyobb ítéletnek.
......folytatás...........
(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)
Az áldozat margójára…
5.
Az időn átrepesztve, az angyali seregek most elértek a határába az utolsó időknek. Vulkánként lángoló szemekkel, kivont kardal csatakiáltással, szinte észvesztve, rávetették magukat a történelem utolsó mozzanatában a sötétség birodalmára:
Bosszú, bosszú!
Eljött az időtök!
Minden kegyelem és gyengédség nélkül most ott köröztek a sötét démonikus királyság lakói körül, lángokkal és vakító fénnyel körbezárva azt… és vadul kiabálva visszavitték őket át a kapun, ami elválasztotta a láthatót a láthatatlantól, vissza az időn a Golgotához.
Kegyelem nélkül, és minden finomkodás nélkül, az angyali seregek elvitték ezt a profán „zsákmányt”, ami ordított és a fogát csikorgatta, a kereszthez.
Az idő csak egy másodpercet indult megengedve, hogy két arkangyal - lángoló karddal- a sötét démonokat odavesse az Isten egyetlen Fiának ölébe.
Az angyali seregek akkor egy olyan csatakiáltással, amit addig soha senki nem halott, az angyali harcosok, újra nekilódultak abba a csatába, amit az örök idők előtt, régen el kezdtek.
„Ezúttal, győzelem!”- kiáltották.
A bosszútól lángolva, most ott gyülekeztek az utolsó momentumában, a mindenkori történelemnek. Megálltak egy pillanatra. A kijelölt angyalok, felemelkedtek a glóriájuk teljes fényére, erejére és dicsőségére.
„Most!” Kiáltott Mihály arkangyal - a kijelölt vezető - miközben Isten szent angyalai, megtámadták az ítélet légióit, oda hurcolva őket a kikerülhetetlen kereszthez. Velük együtt, két arkangyal kíséretében ott volt a mélység vezetője - a fény angyala - megkapva végül a biztos ítéletét.
Vissza lettek lökve az időben, és az összevisszaság és káosz közepette, leírhatatlan körülmények közepette, oda lettek húzva a megfeszített ellenségük ölébe.
És így lett megfeszítve:
A sötétség fejedelme,
És annak királysága,
A mi Urunk Jézus Krisztus keresztfáján.
......folytatás...........
(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)
Az áldozat margójára…
6.
Miközben az idő folytatta a pihenését, más elemei a teremtésnek is utat készítettek maguknak a mindent elnyelő kereszt felé. Az angyalok csodálkozva nézték, az univerzum teljes rendszere „elfolyt” a Megfeszített ölében. A teljes föld és minden rajta lévő összeolvadt és eltűnt a kereszten megfeszített ölében. Az idő, az örökkévalóság, csatlakoztak.
Előttük most csak egy kereszt foglalt helyet, felfüggesztve a hatalmas semmibe.
Valóban. Ő megtartotta a szavát. Megszabadult az összes ellenségeitől.
Krisztus keresztje elnyelt és elpusztított… mindent
Halleluja!
......folytatás...........
Az áldozat margójára…
7.
Egy hideg borzongás futott végig az angyali seregen. Elfelejtették egy pillanatra az utolsó és legnagyobb ellenséget, akivel senki közülük nem tudott harcolni.
A Halál megjelent most a kereszt előtt, és „mormolt” egy obszcén nevetést:
„És íme,
Újra találkozunk!
És ez alkalommal utoljára!”
Halál összefogta a köntösét, és felé vette az irányt. Mikor ehhez a tekintélyes zsákmányához ért, a fiatal Ács lassan felemelte a fejét, elmosolygott és azt mondta:
„Igen, Halál,
Az utolsó alkalommal.”
Ezzel a fiatal Ács megmozdította vérző, átszegezett kezét, és az idő folyni kezdett újból a rendes „medrében”. Újra feltűnt a Golgota. A látószögben újra látszottak a földi dolgok. Az Úr Jézus, úton volt, hogy az utolsó leheletét adja. A Halál angyala könyörtelenül eltakarta sötét szerafimikus szárnyaival, és elkezdte kifacsarni az utolsó csepp életet is a nagy „zsákmányából”.
És Mária Fia az utolsó leheletével kiáltotta:
„Atyám, a te kezeidbe teszem le, az én lelkemet!”
Ezekkel, a szavakkal az Ács meghalt, és magával vitte az összes ellenségeit, a Halálon kívül!
Most a Halál felemelte és rázta az öklét, jelezve a győzelmét, és kiáltva:
„Végeztem, még az Élettel is!
Győztese és hódítója vagyok,
Mindennek!”
A Halál önelégülten készült elmenni, miközben arca sötét árnyékként örvendezett.
Hirtelen valahonnan, egy minden értelemtől rejtett titkos erő által, a Halál megtorpant. A sötét angyal megdermedt és pánikszerűen ordibálni kezdett magatehetetlenül.. Összeszedte az összes erejét, erőt képezett magának, hogy ezzel a láthatatlan erővel hadakozzon. A titáni harc láttán az arkangyalok serege letérdelt a félelemtől.
Az angyalok, nem képzeltek el sohasem ilyet, a gigászi csata életre-halálra menő lett és egy pillanatra úgy tűnt, hogy a két erő egyforma, és a Halál kiszabadul. Lassan viszont és visszavonhatatlanul, a Halál angyala elvonszoltatott a kereszthez ott aztán az Ács mozdulatlan teste öt is elnyelte. Eltűnt a Názáreti bensőjében.
Maga a Halál is meghalt!
Így volt megfeszítve minden.
És így volt a halála az Isten Fiának.
A Názáreti Jézus Krisztusnak
.......................................................................
Ó, igen!
Volt még valaki a kereszten, aznap
Te voltál megfeszítve, Krisztussal együtt.
......folytatás...........
Az áldozat margójára…
8.
A sír sem volt kivétel ez alól a furcsa földrengés elől, megrázva vadul mindent. Sőt úgy tűnt, hogy valójában az a sír volt mindez „központja”. Nem. Nem a sír, hanem a benne helyet foglaló egyetlen test. Egy földöntúli erő, szétáradt ebben a testben.
Az Örökkévaló Szellem ereje benne, most helyet engedett az egyetlen, a minden idők titáni harcának. A legnagyobbiknak.
A gigászi energia, most spirálisan koncentrálódott. Eme konfliktus ereje, exponenciálisan nőtt. A Halál meghalt a kereszten, ténylegesen és igazán, viszont minden ereje megfagyasztotta, és megdermedt a szorításában, amit az utolsó „áldozata” általi görcsös tevékenysége folytán kifejtett. A föld fundamentoma inogott eme harc színtereként, hogy a Halál utolsó szorításából szabaduljon egyrészt, másrészt egy a kozmikus energián túli harc miatt. Az egész teremtett világ inogott, kiáltva a saját megváltása után. Az Ács teste volt a forrása és a teremtett világ a vizhagja. Eme hatalmas erő építkezett.
A sír, nyögve és imbolyogva megrepedt.
Egy szelíd villanás volt most látható a kriptában egy pillanatra, aminek a forrása maga az élettelen test volt. Egy kis villanása egy felfoghatatlanul nagy erőnek, ami most a felszínre törekedett. Az Ács egyik keze megmozdult, a hatalmas „lökéshullámtól” ami a belőle most előtörni készült. Aztán hirtelen egy fényrobbanás, ami az egész angyali sereget mely kinn várakozott, megvakította.
Az örökkévalóság minden ereje és fénye most ott gyűlt egybe egy lélekben, hogy aztán előtörjön az Isten Fiából. A kripta, a föld, az egek, és az angyalok most vakítóan tündököltek a fény erejétől. Égy pillanatra úgy tűnt, hogy az egész teremtett világ valósággal elolvad a Fény előtt, ami lassan azért szűnni kezdett.
Az Ács teste most a tökéletes tisztaság és Szentség állapotában.
Ez a test a külső szemlélőnek úgy tűnt, hogy teljesen eltűnik egy „folyékony” fénytégelyben. Vagy csak átalakul?
Az Örök Élet, most Áttöltötte az egész ereje tartalmát és ennek a „folyamatnak” a velejárójaként a hústest, egy örökéletű és halhatatlan test lett. Egy test, amely ugyanolyan szellemi, mint a Szellem, ami a bensőjében van.
Aztán hallatszott egy kiáltás a sírból..
„Élek!”
Spontán, gondolkodás nélkül, még csak nem is reflexből, a kezeit az oldalára tette.
„Egy seb, egy seb!”
„Hiányzik valami belőlem! Valami, ami öröktől fogva bennem volt, most hiányzik!”
Felállt a gyolcs közül, majd felugrott, az arcát, fedő törölközőt is levette.
„Osztódtam, osztódtam”- örvendezett.
„Egy Ő, aki öröktől el volt „bújva” bennem… most kijött az én oldalbordámnál.”
„Csontomból, való..”
„Nem! „Szellememből való Szellem, Életemből való Élet… Lényemből való Lény.”- kiáltott fel a Feltámadt, az örömtől és fel emelt kezekkel.
Nagy igazság az, hogyha valaki a markát a földbe mélyíti, földet fog kivenni onnan. És hogyha valaki egy emberbe mélyíti, onnan valami emberit fog kivenni. És hogyha tegyük fel, valaki Isten oldalába mélyíti a kezét, onnan valami Isteni fog kijönni!
Valami, ami Istenhez „tartozott”, olyan biztosan, mint az Ádám esetében az, ami hozzá tartozott, kijött most Istenből ugyanúgy. Mint ahogy Éva az Ádám lényegében volt egykor, pont úgy valaki valamikor ott volt Istenben.
Ironikus ugye? Az egyetlen tökéletes Lény az univerzumon innen és túl, ott állt most, egy átalakult testben, ami az Isten dicsőségének teljességében ragyogott- és az oldalán egy sebbel.
Felemelte a kezeit a győzelem jeleként és azt kiáltotta:
„Hól vannak az ellenségeim? És a riválisaim?”
Ahogy a mag, úgy voltam én is :
Egyedül.
A földbe estem és elhaltam.
Ahogy a mag, úgy én is,
Megfakadtam…
Én feltámadtam, és immár nem vagyok egyedül.
Eleinte csupán egy látomás,
A Szívembe rejtve.
Most ebből a sírból, előjön az én párom!
Aztán újra kiáltott:
„És az ő üldözői és ellenségei, hól vannak?”
Mint hatalmas vízesés ömlött most belőle a fény és a dicsőség. Aztán a következő pillanatban nem egy sírban, hanem az örökkévalóság határain túl… egy Isten, aki fiatal… egy Ember, aki örök… megfeszített … feltámadt… aki győztese mindennek.
A kiáltása most áthaladt körbe az egész teremtés határain és annak mentén:
Minden a lábaim előtt van!
Feltámadtam!
Élek örökkön örökké!
Feltámadtam a halottak közül.
......folytatás...........
(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)
Az áldozat margójára…
9.
A teljes Mennyei sereg összegyűlve három napja várakozott. A kertben, és magaslatokon, Jeruzsálem körül, ameddig a szem ellát, számtalan lakója a Mennyei világnak. Vártak.
Amikor a sziklán keresztül hatalmas fényözön szűrődött ki és lett látható, az angyali légiók spontán dicséretekben törtek ki. A következő pillanatokban átengedték a helyet az örömnek és magasztos dicséretnek. Néhányan az angyalok közül felemelkedtek, mások pedig letérdeltek, megint mások, csak ugráltak le-fel örömükben. Egyes arkangyalok a levegőbe emelkedtek és köröztek egy hatalmas fénylő kört alkotva. Majd a teljes Menyei sereg „összefogott”, hogy feltámadt Uruk körül egy hatalmas Menyei szikrázó kört alkossanak. A Feltámadt jelzett két arkangyalnak, akik sietve elgörgették a sír bejáratától a követ. Feltárták, hogy minden szem lássa, a mindenkori történelem lehető legüresebb sírját.
A fiatal Ács csendet jelzett, és noha mindenki hallani akarta mondandóját, a szellemekből feltörő dicséret miatt még eláradt a magasztalás. Végül az angyali sereg elcsendesedett.
Most az arcára egy „kihívás” rajzolódott ki. Megfordult az üres sír felé, szemei csillogtak.
Az Úr felemelte újra kezeit. Hallgatásra intett. Minden elcsendesedett. A magaslatok, a völgyek, a csillagok és egek. Semmi nem maradt végül, csak a Feltámadt, az angyali seregek és egy üres sír.
„Feltámadtam te sír!
Te világ, minden tündökléseddel,
Eltemetettél velem együtt. Most,
Az önnön erőd által jöjj ki!”
Hatalmas csend.
„fejedelemségek, hatalmasságok, mindenkori uralmak és uralkodók,
Ti, akik az embert uralmatok alatt tartottátok,
Ti, akik dicsekedtetek az erőtökkel, annak az erőnek az erejével
Jöjjetek ki!”
A csend folytatódott.
„sötétség hercegei, ti
Kik vágytatok a Trónusomra,
Ti kik a teremtett világot uraltátok,
És ebbe a sírba lettetek helyezve velem együtt,
Most a sokat hangoztatott tekintélyetekkel gyertek elő!”
A csend felelt.
„Halál, te minden földi dráma győztese,
Te a fáradhatatlan erővel rendelkező,
Amaz hatalmas erő által, mellyel dicsekedtél, hogy hatalmasabb minden erőnél együttvéve,
Halál!- hatalmas erőd által jöjj ki!
Egy véget nem érő momentum, miközben az angyali szempárok a sír bejáratához voltak szegezve, várva a „válaszát” ennek a hatalmas kihívásnak.
Aztán az Úr és az angyalok spontán kórusa hallatszott:
„Te sír, hol a te győzelmed,
Halál, hol a te fullánkod!?”
(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)
......folytatás...........
Az áldozat margójára…
10.
Mindegyik angyal visszaemlékezett arra a felejthetetlen „időszakra”, mikor Éva megteremtetett, az Ádám oldalából kivett részből, abból az emberi részből, ami Istenben is meg van, (és az isteni), mert végtére az ember Isten képe és hasonlatossága, „sablonja”.
Az angyalok szemlélték most azt a pillanatot, amikor Ádám feküdt mély álomban, és Éva meg lett teremtve. Az univerzumot betöltötte a dicsősége, fénye, és kijelentése annak a mostanáig nem ismert képnek, ami Istenben volt, akkor, amikor megalkotta Évát. Mikor az Úr megteremtette Évát, valaki mást látott maga előtt.
Ez a „másvalaki” ott állt most előttük. Nem fért hozzá semmi kétség. Éva csupán a „kijelentés árnyéka” volt. Előttük most ott állt, egy nő, egy összehasonlíthatatlan szépséggel és tündökléssel, millió „részeiből” megalkotva Istennek, ami ott volt benne a világ és minden kezdete előttről.
Íme végül az Istenben öröktől rejtett titok!
Egy nő, felöltözve Isten tündöklésében. Egy szépséggel, ami túlszárnyalt minden képzeletet. Olyan volt, mint Ő, és nőnemű. Kinézete csodaszép, jelleme olyan gyöngéd, teljesen telve szeretettel. Egy olyan tiszta teremtmény, hogy az angyalok szemei tündököltek a hódolattól, és rémülettől mikor megpróbálták átfogni a tekintetükkel.
Jellemvonásai alkotva voltak a minden faj legszebb jellemvonásaiból. Nőiessége összessége volt, a minden idők, a múlt és jövő, nőiességének.
Az angyalok előtt most lassan múlni kezdett ez a vízió, és megjelent az Isten. Kimerülve a dicsőség intenzív áradásától, most megalázkodva, arccal a földre estek.
„Nincs senki, aki reklamálna, nincs riválisa”- suttogta egy angyal.
Egy angyal, a dicsőségtől még mindig félig szédülten fel állt, és mindannyijuk gondolatait megfogalmazta:
„Egy pár a mi Urunknak”
„Isten Menyasszonya.”
(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)